Az utóbbi években az idegtudósok elkezdtek valami olyasmit kutatni, ami túlmutat magán a hallgatáson: hogyan alkalmazkodik az agy az idő múlásával a különböző akusztikus étrendekhez. Ahogyan a táplálkozás formálja a testet, úgy tűnik, hogy bizonyos típusú hangoknak való kitettség alakítja az idegi hatékonyságot, az érzékenységet, sőt még a komplexitással szembeni toleranciát is.
Gondoljunk csak a különbségre. Az egyik oldalon erősen tömörített, leegyszerűsített hanganyagok találhatók, amelyeket a sebesség és a kényelem jegyében terveztek. A másikon rétegzett kompozíciók, amelyeket fizikai terekre, rezonanciára, levegőben kölcsönhatásban lévő hangszerekre írtak, nem pedig algoritmusokon keresztül. Ez a két világ alapvetően eltérő jeleket küld az agynak.
Melyik edzi a figyelmet a nyújtás, nem pedig az összehúzódás felé? Melyik ösztönzi az agyat az előrejelzésre, a várakozásra, a feszültség időbeli oldására?
Egy kulturális dimenzió is kezd kibontakozni. A koncerttermeket történelmileg meghatározott utózengési időkkel tervezték, gyakran a ... és a ... között. 1,8 és 2,2 másodperc, pontosan azért, mert ez a tartomány a tisztaság feláldozása nélkül támogatja a gazdag hangzást. Manapság a zenehallgatás többnyire fejhallgatón keresztül történik akusztikailag kontrollálatlan környezetben, ahol a teret inkább szimulálják, mintsem megtapasztalják.
Tehát a kérdés ismét átalakul.
Ha a klasszikus zenét levegőre, távolságra, fizikai rezonanciára komponálták, mi történik, ha olyan környezetbe kerül, amely lehetővé teszi, hogy a kívánt módon viselkedjen? És ami még fontosabb, mennyivel másképp reagálhat az agy, ha a hang már nem csökken, nincs ellaposítva vagy korlátozva, hanem teljes részletességében kibontakozhat?
Erre a kérdésre még nem született teljes válasz.
